Patrice-nek folyton fülig ért a szája. A kollégái, ismerősei közül volt, akiket már szinte dühített a derűje. Míg mások dünnyögtek, hőbörögtek, elégedetlenkedtek, ő mosolyogva járta Párizs utcáit. Valahányszor betoppant Jules kávéházába, nagyokat köszönt. A legtöbben meg voltak róla győződve, hogy ezzel leplezi érzéseit. Ám ez nem volt igaz. Egyszerűen csak imádott élni. Persze, voltak borúlátó gondolatai, de olyankor mindig felidézett valami marhaságot, amin aztán jót kuncogott magában, és úgy is maradt.

Szabadidejében bélyeget gyűjtött. Negyvenéves korában vásárolta az elsőt. Azóta, amelyikből csak tudott, kettőt szerzett be. Az amerikai holdraszálláskor kiadott különleges példányokból is őrizett egyik albumában. A III. Napoleon tiszteletére kiadott darabra volt a legbüszkébb. Sokat olvasott arról a korról. A fény városa akkor kapta meg mai énjét. Széles sugárutakkal, terekkel és közterekkel. Barátainak is sokat mesélt erről az időről.

– Az 1830-as 40-es években sokan meghaltak kolerában a városban. Aztán jött III. Napoleon, és Georges-Eugène Haussmann prefektus városrendezési projektjének részeként felhúzták a politikus nevével fémjelzett épületeket. Ezeknek akkoriban minden mástól eltértek jellegzetes megjelenésükkel. Általában világos anyagokkal dolgoztak az építésükkor. Onnan ismerni fel őket, hogy meredek, négyszögletes tetőszerkezetük van – áradozott oly sokszor a Le Petit Parisien bárpultjánál.

Amikor épp nem bélyegeit rendezgette, akkor lemezkülönlegességeiből szemezgetett. Szinte mind igazi aranyalbum volt. Ilyenkor feleségével együtt utaztak a nosztalgia szárnyán. Ekkor Margot ráhuppant a kanapéra, Patrice pedig hátradőlt fotelbe. Amíg szólt egy-egy korong, addig szinte szótlanul ültek. A hangjegyek beszéltek helyettük. Predrag Ivanović kvartettjének dallamaira ejtőztek a félhomályban. A Montreux-i Jazz Fesztiválon látták élőben az amerikaiak által az egyik legjobbnak nevezett formációt, valamikor az 1960-as években. Azután kérték meg Sébastien barátjukat, a helyi régiségkereskedőt, hogy szerezze be nekik egyik albumukat. A Csillagfény alatt… Ez forgott. Újra meg újra. A poharukban pedig Milcov konyak Romániából. Rémy hozott nekik pár üveggel ajándékba egyik útjáról. Sokkal édesebb volt, mint a többi hasonló ital. Erőteljes karamellás aromával. Ám ők pont ezért szerették. Mire Margot kettőt elkortyolt, férje ötnél tartott.

– Életem, én meg fogok halni – eszmélt fel Patrice.

– Mikor? – kérdezte meglepődve Margot.

– Egyszer csak.

– Egyszer én is. Különben is, hogy jutott most ez az eszedbe?

– Nem is tudom. Csak úgy… Az alkoholtól lehet.

– Gondolj valami viccre, és rögtön elfelejted.

– Próbáltam, de az ital nem engedi. Azért ugye akkor is szeretsz, amikor ilyen vagyok?

– Milyen?

– Kissé bódult és elkeseredett.

– Persze. Nem kérdés.

– Pedig nem vagyok egy Jean-Louis Trintignant.

– Én sem vagyok egy Anouk Aimée.

– Nem is az esetem.

– Na, látod. Akkor nincs baj.

– Elpilledtem. Feküdjünk le.

– Menjünk.

Másnap végre kialudhatták magukat. Ez volt az első olyan szombatjuk a hónapban, hogy semmilyen teendő okán sem kellett korán kelniük. Majdnem délig hédereltek. Patrice elvánszorgott a fürdőszobába. Érezte, ahogy párolog belőle a szesz, a gondolatai pedig ismét kezdetek megtelni minden badarsággal. A tükörbe nézett és megnyugodott, mert ismét úgy mosolygott, ahogy szokott.

(Illusztráció: Untitled Art by Mark Rothko in 1959)

Jelenetek a kollégiumi életből 

Iszonyú a meleg. Szőlő a légkondicionált előtérben találkozik a többiekkel. A lépcsőn libasorban haladnak. Az öcs megy elöl öles léptekkel. Középen Szőlő a csapott vállaival. Utolsóként a húg gyalogol hátul összekulcsolt kézzel, a fekete-fehér kockákból álló padlóra meredve. Az elszánt trió lendülete az első emeleten még töretlen. A második szintre érve már ráérőssé, sőt bizonytalanná válnak a léptek. Kiszámíthatatlan, hogy milyen látvány fogadja őket a kórteremben. Semmi áron nem mondanának le a délután négy és hat között esedékes látogatásról.

Szőlő retteg a közelgő hiánytól, holott tudja, hogy az elkerülhetetlen. A férfi előtt makacs képek peregnek. A külvilág nem több zavaró tényezőnél, hiszen villanásokat lát a múltból. Mindnek az apa a főszereplője. Sehogyan sem akar vége lenni a kéretlen, kínzó mozinak.

Együtt nézik a Volt egyszer egy vadnyugat című filmet. Az apa a várakozásról és a várakoztatásról mesél. Úgy múlik az idő a feszült kezdő jelenetben, hogy valójában nem múlik, mondja.

Csak azt éljem meg, hogy az egyetlen unokám iskolás legyen. Más már nem is kell nekem. Szőlő és az apa a családi ház ebédlőjében boroznak, míg a többiek a kertben napoznak.

Az apa elveszti türelmét. Szőlő a szülők hálószobájában fekszik mozdulatlanul. Nem engedem, hogy meglumbálják a fiamat, kiáltja az apa az őt csillapítani kívánó anyának a nappaliban. Szőlő azonban könnyű és gondtalan. A teste elválik önmagától és mindent valahonnan a magasból érzékel.

Mi a faszt akarnak ezek, Kovács, teszi fel a költői kérdést a telefonba az apa. Mohács, Marseille, Mexikó. A történelem és a futball eggyé válik. Ezerkilencszáznyolcvanhat június másodika. A szünetben a szovjet válogatott három-nullra vezet a magyar ellen.

Az apa feje váratlanul megjelenik a kollégium hétszáztizenhetes szobájának ajtajában. Senki nem szeretne annyira gyorsan felkelni az ágyáról, mint a bokaszalag-szakadást szenvedett Szőlő. A vendég érdeklődve nézi a rengeteg boros üveget a polcokon. Semmi gond, itt vagyok, mondja aztán, támaszkodj rám, hazaviszlek.

A lánya várva-várt esküvőjén az apa hirtelen hátra zuhan a kerti székével. A kezében tartott bort, biztos, ami biztos, megissza esés közben, nehogy kárba vesszen a nedű. Aztán mintha mi sem történt volna feltápászkodik, felállítja a székét, helyet foglal rajta, és folytatja az anekdotát a gyerekkoráról.

Szőlő most azt látja, hogy a kórteremhez közeledve öccse robosztus alakja némileg összemegy. A trió magabiztossága pillanatok alatt lesz semmivé. Naponta ismétlődik a rituálé. A fiú testvér a jobb, a lány testvér az ágy bal oldalán áll, míg Szőlő az ágy lábánál. Összecsomósodik az idő. Megszűnik a múlt és a jövő, csak a jelen, a most számít.

Szőlő öccse az építési vállalkozó apa fölé hajol. Figyelj rám, mondja a fiatalember a fekvőbetegnek. Neveket mondok mindjárt. Kérlek, hogy bólints, ha tartoznak nekünk. A jobbára szendergő, olykor félrebeszélő apa résnyire szűkült szemei nagyobbra nyílnak. Elhangzik az első név. A húg kezében megremeg a műanyagkanál, amellyel a bébieledelt adagolja a beteg szájába, szemei megtelnek könnyel. Az öcs tekintete rezzenéstelen, de látszik, hogy koncentrál. Egy másik kórteremben idős nő kiabál. A hirtelen feltámadt szél meglebegteti a fehér függönyt. Szőlő tesz egy gyors lépést hátra. A közelben dögkeselyűként vijjog egy mentőautó szirénája.

Azt nem tudni, hogy az utóbbi miatt, vagy más lehet az indok, de az apa vár kicsit, majd tagadólag int a fejével. A második név után azonnal bólint, ahogyan a harmadik után is. Hátha maradt remény, talán hazavihetjük, gondolja Szőlő.

Néhány nap múlva az addig kapcsolódást kereső kéz már nem szorít, inkább iránytalanul elemelkedik a paplantól. Valamit keres, de nehéz megmondani, hogy mit. Az öcs telefont kap, hogy amennyiben élve szeretnék látni az édesapjukat, azonnal menjenek. És ők mennek rendületlenül. El kellene búcsúzni. El kellene engedni. Tanácstalanul állnak a testvérek, és nézik az oxigénmaszkot az apa arcán. Hallják, ahogyan a beteg küzd minden egyes lélegzetvételért. Szőlő az ágyhoz lép. Az apa vállára teszi a kezét és azt készül mondani, hogy nagyon köszönök mindent, sohasem felejtelek el, de csak az első tagmondat megformálására képes.

Szőlő és a húg kinn állnak a folyosón. Az öcs, aki negyedszázadon keresztül élt a haldoklóval, kikerekedett szemmel nézi apját a kórteremben. Nem tudni, hogy mi jár a fejében. Aztán gyorsan az ajtó felé indul, majd hirtelen megáll és megfordul. Most utoljára pillant a csontsovány testre.

(Illusztráció: Edvard Munch – At The Deathbed)

Lucius Tarquinius Priscus király utasítására eltűnt a szenny Róma utcáiról. A város polgárai derűsen, minden újra nyitott lélekkel léptek ki reggelente házuk ajtaján. Nem kellett tartaniuk attól, hogy lábuk emberi ürülékbe süllyed. Etruszk vízmérnökök csapolták le a dombok közötti mocsarat, és épült meg a Cloaca Maxima, a nagy szennycsatorna.

Tufakő-tömbökből, kötőanyag nélküli dongaboltozat nyugodott falain. Az első ismert fedett csatornarendszer, a hozzáillesztett utcai beömlőnyílásokkal nem csupán a szennyvizet fogadta magába, de elvezette az esővizet is. A város nem kívánatos szennyét az átfolyó patakok, a város fürdőiből, szökőkútjaiból leengedett vizek, a városi vízvezetékek természetes sodrása vitte a Tiberisbe, amely végül a tengerbe juttatta. Ahogy az ivóvízhálózatra, úgy erre is a módosabb rómaiak csatlakoztak rá. Bő tere nyílt a naponta hatalmas mennyiségben termelődő emberi fekáliától való megszabadulásnak. Nagymértékben járult hozzá a járványok megelőzéséhez.

A Cloaca Maxima a birodalom mindenhatóságát mindenek felett állóságát tükrözte. Azé a rend, aki a szennyet elvezeti.

Róma ad arra, hogy elvezesse. Kényszer- és közmunkások serege, a rabszolgaság politikailag korrekt elnevezése szerint, mossa tisztára csatornáit. Épül a fal, amely képes eltakarni és magába fogadni minden ürüléket, embertől, állattól és várostól egyaránt. A mocsok zárt rendszerben hömpölyög. A tiszta, rendezett város a nagyság jelképe.

Ámbár ez túlságosan is birodalmi szemlélet, így szólt a mester és felé fordulva, tanítványának nevezve őt, még hozzátette: Tudhatod, hogy a virágot nem te kapod és a köszöntőket sem hozzád írják majd. Homlokodat nem ékesíti babérkoszorú, nem vonulsz át csapataid élén a rólad elnevezett diadalív alatt. Csak a seprűt nyomják a kezedbe, hogy takaríts. Ez a feladatod. Naponta seperd fel Róma mocskát és szemetét. Ereszd rá a csatornák vizét. Tüntess el minden szennyet, tisztának lássák lakói.

A polgárok szeretnek rendben élni. Ez az ő kiváltságuk. Előjog, amely a születésüknél fogva jár nekik. Civitas Romana, a közösség tagja, akinek joga van. Szabad, teljes értékű ember. Rendelkezik szavazati joggal, szerződést és házasságot köthet. Adót fizet, és katonai szolgálatot teljesít. Hűséggel tartozik a városnak, amely felruházta őt mindezen jogokkal. A Városnak, amely vagyont és státuszt ad hűségéért. És viseletet. Jó minőségű fehér vászonból, bíborszegéllyel. A tógaviselés jogát, ami csak a szabad, római férfit, a polgárt illeti. Akit szeretnek. Akinek ruháját nem szennyezi be az utca mocska. Mert nincs az utcának mocska.

A tanítvány, aki a köz szolgálatára készült, mióta az eszét tudta, de lehet, hogy már az anyatejjel szívta magába ezt, örömmel tette magáévá a birodalmi szemléletet. Mást sem kívánt, mint hogy ne csak szíve, de gondolatai is ezt tükrözzék: Értelme van a birodalomnak. Pax Romana, Róma békéje. Bárki élhet vele. Bárki szabad római polgár. Aki génjeiben hordozza a szabadságot. A gének öröklődnek és csak ritkán emlékeznek.

Szabadnak és polgárnak születni kell. Nem akárkié a kiváltság. A békét meg kell kötni. Azé a béke, aki szerződik rá. Nem holmi pitiáner, haszonelvű béke. Évszázadok nyugalma az.

(Illusztráció: Jackson Pollock )