„A végén meg kell halnod, tudjad ezt.”
– Márai Sándor
– Szép, jó és igaz is alig lehet egyszerre – ábrándította ki ifjú pandantját, aki édeskés német sörének üresedő korsója mögött ült az asztal túloldalán, mert a csehek keserű íze még nem illusztrálhatta eléggé lelkivilágát. Mindketten sajnálhatták, hogy nem nő a másik, ha már ráleltek valakire, akivel ugyanazon törik a fejüket. Idősebbikük – kezében ürülő korsó cseh sörével, ám nem csak amiatt keserű szájízzel – így folytatta: – De, hogy még okos is legyen!? Az értelem nem is transzcendentália.
– Miért nem az? – kérdezett rá társa a teljesség legalább fogalmi szinten támasztott igényével.
– Eszköze csupán némelyiknek – kapta is a választ –, ha bölcsességként nem hazudtolja meg önmagát. Jóllehet a művészet már eleve szép, jó és igaz – tette végül e derűs megállapítást a válaszok embere, majd mégis sóhajtott, mert hiába lelkesítette például a zenébe oltott líra, hiányolta ezekhez talentumát.
– Valóban nem fér össze már a három transzcendentália sem – látta be csalódottan újdonsült barátja, mintegy szolidaritást vállalva a magyarázatlan sóhaj gazdájával, akit egyre inkább emlékeztetett korábbi önmagára; gyermekként viszont bárki visszaköszönt benne, amilyen kíváncsisággal zúdította kérdéseit.
– Még jó, hogy az értelem nem az hát – hangzott a cinikusnak ható replika –, így megkísérelhetjük általa kutatni fel ellentmondásaikat. Aztán ki tudja?! Hátha akad rés a lét titkának kapuján – noha pincérük műszakján is alig találtak hézagot, hogy kérjenek még egy-egy pofa sört, ezúttal már a kispofa is keserű cseh fajtát. Ekkor felcsillant a fiú szeme, de nem az utánpótlás miatt: ugyanis lényeglátásától, mintha még a korszellem sem tudta volna megfosztani, hiába dobhatta ki őt is az információk tengerére, hogy az hányja-vesse. Belecsapott.
– Úgy cselekedj, ahogy akarod, hogy veled is bánjanak! – idézte fel a krisztusi tant. – Ez szép és jó, de aligha lesz belőle igaz… ság – bátorkodott mégis némi toldással súlyosbítva megállapítani, miközben furcsállhatta is, hogy éppen az Isten fiának ajkán látja kicsorbulni a transzcendentáliák egységét. Ki azért alig mutatta, talán mert eszével kívánt érvényesülni, meglepettséget pedig azóta sem asszociáltak azzal.
– Igazságot is csak a jó jegyében szolgáltatnak – kapta vissza a labdát, ám olyantól, akinek hiába volt szép a mentése, látszott a szemében, milyen jól tudja, hogy létezik olyan igazságtalanság, mely sehogy sem fér össze a jóval. Ám nemcsak egy rugóra járt az agyuk, hanem szavak nélkül is értették egymást, hiszen a lebőgött prókátor úgy folytatta: – Ne is kívánjunk tökéletességet, se a technológiától, se semmitől! Mégis milyen világ volna az, ahol így feleslegessé válik az együttérzés?! Hacsak el nem illan – fokozta – tökéletesség nélkül is akár – immár riogatott –, mert a technológia objektivál, kedves szubjektum barátom, míg átható logikájára mi is funkcióvá nem idegenedünk. Tetejébe az általa keltett turbulencia még el is sodor minket egymás elől. Kapkodni benne a másik után, az pedig csak tovább hajszol vesztünkbe.
Ezúttal a fiú vághatott volna vissza, hogy de hát értük van a technológia is, mert, bár a kétszerkettő lapos igazsága valóban nem szabadíthat fel boldogsághormonokat, az elvén működő gépekkel szót lehet váltani a szép-jó-igaz-okos lányokkal, sőt fel is lehet keresni őket; csakhogy ezúttal ő nem láthatta értelmét csípőből cáfolni a fenti mélységű érveket, meg egyébként is: azt nyújtsd kortársaidnak, „aminek a híján vannak, ne azt, amit dicsérnek” – csengett a fülébe Schiller.
– Miért nem jó, aki szép és miért nem szép, aki jó? – tette fel inkább az aligha nevető harmadik transzcendentáliát érintő kérdését, de úgy, mint, aki gondosan ügyel rá, hogy az még hangsúlyában is költőinek hasson.
– Legkorábban halálunkig úgyis csorbát szenved az igazság – ismerte be a megnyugtató magyarázatok mestere, hozzátéve, hogy –, bizony egy próbát kell addig kiállnunk. Különben méltóvá sem válhatunk az üdvösségre.
Egy rövid hatásszünet után a fiú talán csak a metafizika tiszteletére, de megjegyezte, hogy ez még a transzcendentáliáknál is inkább:
– Keresztény gondolat.
– Nem mintha életünkben ne mérsékelhetnénk halálunk következményeit: „Hass, alkoss, gyarapíts” – idézte a tanító, miközben megveregette a fiú vállát. – Amúgy is – kanyarodott vissza –, egyedül a rút fényében látni a szépet, a rosszéban a jót. Nem csak keresztény e gondolat – terelte vissza szót –; de ismersz más nézetet, mely úgy tekint túl életünkön, hogy ha már megadatott, nem menekülni késztet belőle? Pedig úgysem maradunk ám igazság nélkül, ha már a lét is az, hogy lenni – szögezte le olyan tézisként, mely világosabb, mint amennyire elvont. – Még e világon is bomlanak szirmai. Különben honnan tudnánk róla? – zárta emelkedett szavait újabb költői kérdésével.
Érezhette már a fiú, ahogy kezd benne hatni az ital, de annyi biztos, hiába került tisztába az ambivalencia szerepével, továbbra sem értette, miért esik jól neki a romboló hatású alkohol. Miután ugyanis a keserű cseh fajtából hörpintett hát egy keserédes kortyot, korsójára mutatva azt kérdezte:
– Miért lehet destruktív, ha élvezetes? – mert később sem ázott el annyira, hogy ne őrizte volna meg hiánytalanul szókincsét.
– Hát az volna, amikor valós énünket hozza napvilágra? – érkezett az újabb kérdésbe ágyazottan is kielégítőnek szánt válasz. – Azt, aki udvariassággal akart érvényesülni, felszabadítja az ital, azt, aki erővel, annak visszalágyítja szívét – vázolta fel leegyszerűsített képletét ez a doktor filozófus-pap, mintha félt volna, hogy a részletekbe csak beleveszni lehet. – A nirvánába igyekvők is tudják, hogy egonk feladása – hova tovább? – boldogít – ismerte el azoknak, akik helyében azért nem menekült volna az életből. Olyannyira elismerte, hogy így folytatta: – Testünk bizony gátja is lehet e lelki békének; májzsugort hát belé! – tette hozzá egy korty kíséretében immár viszont fricskaként, Jézus és Buddha hiába nem esett volna egymásnak a testről elmélkedvén. – Komolyra fordítva a szót, mivel az anyagon túl mindent titok övez, szeresd csak életed, hiába próba-lét! – emlékeztetett végül atyai intelmére. Ugyanakkor lelke tükrében is látszott, mekkora kihívásnak tartja megfogadni a kétszerkettő rációra épült korában, amikor hitehagyottá tesz a gyarapodó tudás.
– Hiszel? – tette fel aztán az indiszkrét kérdést a fiúnak, aki mégis tudta, hogy az igazán fontosak mind azok, így rosszallás nélkül válaszolta meg:
– Remélem.
– Az majdnem ugyanaz – nyugtázta elégedetten az apafigura, majd hozzátette: –, de nem csőlátó optimizmus ám a remény. Akként csak lehúzna, míg pofára nem esünk. Nem mintha ördögtől való lenne a zárt formulák mindegyike; mert bármit gondoljunk is a dogmatikáról, tesztem azt, szimbolikus voltában aligha csalódni benne. Aztán ki tudja, jelrendszer-e pusztán – tűnődött, mert zavarni kezdte, hogy nem bánt elég óvatosan a szavakkal.
– Bárhogy is – amondó lett –, igazság és értelem szűkében, titkok hálójában kerülhet csak sor a próbára.
– Ha itt még a hamisság is igaz – törődött bele a fiú, aki a teljesség kedvéért már felvetette volna a transzcendentáliák közötti utolsó anomáliát, ha lassúnak nem bizonyul….
– „az Igaz, szép!”
… de rávágta – mit nem bár?! –, hogy: – Hrabal.
(Illusztráció: Mark Rothko)
