Ki a vízből! − ficánkolók lubickolására

„Imádkozz ő érte!”
−Zsófi

Egyre széljelebb feszítették egymásnak homlokegyenest ellentmondó érzései. Plasztikusan szólva, mintha hajánál és lábánál fogva rivális erők húzták volna, ha már egy virágzó réten feküdt épp. Pontosabban feküdt volna, ha képes nélkülözni azt az ócska plédet, mellyel elválasztotta magát szeretett szülőföldjétől, mely nélkül legkedvesebb szőlőfajtáiból sem sikerült volna.

Mit neki egy darab föld, ha minden egy?! Pláne, hogy istenestül, gondolta, de így sem jutott dűlőre az őt feszítő kettősségekkel. Közülük is leginkább az a benne folyton felötlő nyomasztotta, hogy felkavarja legfőbb vágyának tárgya: bizony nő van a dologban. S hogy miféle? A nő mint olyan. Több, mint prózai téma, mégis kitűnő annak – tűnődött, mire a nap egyikével egy halvány reménysugár fonódott össze. Inkább az legyen, mint csalfa vak! Ki a vízből! − ficánkolók lubickolására bővebben…

Keksz; Statiszta; Őz

 

Keksz

Egy napon arra ébredtem,
hogy amit valóságnak képzeltem,
csupán ketté harapott keksz.
Nem tudtam, ebből mi lesz,
Isten csak egy fokhagymagerezd,
az angyalok mint porszemek,
hapci, hapci,
belefújtam őket egy zsebkendőbe,
és kidobtam,
Istenből főzeléket csináltam,
tányérba kimertem,
gyerekeknek adtam,
hadd nőjön bennük a hit.

 

Statiszta

Statiszta vagyok a
saját életemben,
bizonyos pontjaimon
megjelenek,
kilétem ismeretlen,
és nem is fontos
a történet szempontjából:
Hangulati elem vagyok csak,
akár a szín és
hanghatások.

 

Őz

Harmatcsepp pattan
Ágról ágra
Napfény tavaszban
Délutánra meleg lesz.

Valamit árnyékodban
hagytam, hagytam
ott azért, hogy
veled legyen.

Esthajnal halovány
hangon énekel,
a szürke égen
csak úgy mint régen
most is benne
téged láttalak.

Őz futott s amott
a síneken
a táj sűrű köd alatt
gyalogolt.

 

(Illusztráció: Linda Rauch: Moon Shine)

Belvárosi remete

Kétezer méter vagy négyezer lépés. Nagyjából négyezer lélegzetvétel. Attól  függ, hogy sietek-e, vagy nem, hogy mennyire vagyok nyugodt, vagy mennyire vagyok ideges. Ha így közelítem meg, akkor négyezer lélegzetvétel lehet a két kilométer, mert az utóbbi időben nem vagyok nyugodt. Eltelt egy év a kiküldetésből, de hátra van még ugyanannyi. Hiába európai a közeg, még sosem éreztem ennél idegenebbnek magam. Körülöttem francia, angol, német és holland nyelv kavarog, a parlamenti közegben pedig az összes latin és szláv nyelvcsalád visszaköszön. Természetesen ott vagyunk mi is, a magyarok, mint kis sziget a népcsoportok óceánján.

Ahogy látom a többi magyart, mindenki megtalálja a helyét. Beolvadnak, és megkockáztatom, hogy a többségük jól érzi magát. Legalábbis feltételezem, hogy az alapvető megingásaikat nem a kívülállóság érzése okozhatja, hanem a rájuk nehezedő mindennapos elvárások. Mosolygós a közeg, legalábbis érdemes kellemes benyomást kelteni, hiszen a kamerák és a fényképezőgépek, vagy éppen a mindkettőnek megfelelő telefonok mindig résen vannak. Nálam is mindig kéznél vagy mindkettő, de már jó ideje nem használom.

Csak az én arcomat hervasztja a melankólia. Persze jobb lenne felhagyni az olyan reflexekkel, amelyek mindig arra ösztönöznek, hogy másokhoz mérjem magam. Hogy megfelelek-e az elvárásoknak, vagy hogy képes lennék-e megfelelni az elvárásaiknak, ha nyíltan megfogalmaznák. De kimondani sosem fogják. Ez nem az a hely. Egy-két őszinte hang akad, akik olykor-olykor szóvá teszik, hogy a jó dolgokra kellene fókuszálnom. Hogy kevesebbet panaszkodjam. Pedig magyarok, és az a hiedelem járja, hogy a negatív hozzáállás a vérünkben van. Mégis úgy látom, hogy ez a toposz nem igaz. Inkább csak kitaláció, egyfajta adalék a népi öngyűlölethez. Nem vagyunk komorabbak, nem vagyunk kevesebbek, inkább csak elszigeteltebbek a többieknél. Magam részéről ezt az adottságunkat a hatványára emeltem.

Üvegfalak vesznek körül az albérletben. A lakóparki panorámának tavasztól őszig megvan a maga bája: az erkélyre benyúló fák, a nyughatatlanul fecsegő és fecsegve repkedő arapapagájok, és az éjszaka közepén a torka szakadtából ordító róka. Ő is egyedül van, de nem érdekli: csak ordít, hátha egyszer válaszol valaki. Nekem pedig marad az üvegablak, a körülöttem terjengő park és a bevásárlóutcák. A birodalmi intézmények üveg-és betonrengetege, és az a meggyőződés, hogy hiába ordítanék, senki sem értené. Irigylem azokat az embereket, akik tavasztól nyár végéig kint fekszenek a fűben, vagy felolvadnak az egymást érő rendezvények forgatagában. Okot találnak a boldogságra, vagy pontosabban mindenben megtalálják a boldogságot. Csak én állok értetlenül, azon töprengve, hogy mit kezdjek az idegen emberek sodrásában. Sosem hittem volna, hogy az elszigeteltség miatt olyan mélyen kell majd néznem önmagamba, hogy végül az italospohár alja néz vissza rám. Hosszasan pislogunk egymásra: én és a bennem tátongó mélység, ami sötét ugyan, de nem üres. Pedig jobban örülnék, ha én dönthetném el, hogy mivel töltöm fel, és nem a fel-felbukkanó emlékek meg érzések kerítenének a hatalmukba.

Hónapok óta elemzem magam. Nem akartam, egyszerűen így alakult. A befelé forduló alkatom végül csapdába ejtett, és hiába kezdődik mindig egy új nap, a mardosó dilemmák reggeltől estig ott suttognak. Szívem szerint kimenekülnék a világból, ha azzal megszabadulhatnék saját magamtól. Mert ha nem volnának érzéseim és vágyaim, még az üres percek is nyugodtabban telnének. Ehelyett viszont létezésem meghatározója az idő múlása lett. A túlzottan távoli célpont délibábja, hogy egy év múlva már ismét otthon leszek. De minél távolabbi a cél, annál nehezebb megbirkózni az oda vezető úttal, mert túlzottan közelről nézve még a legapróbb göröngy is hegynek tűnhet. Nem a feladatban rejlik a kihívás, hanem hogy a nehezítő körülmények hatására ne adjam fel. A nehezítő körülmény pedig magam vagyok. Se nem jó, se nem rossz. Inkább valahol középen, de egészen biztosan kívül a közösségen.

És amikor majd itt hagyom Európa fővárosát, elhagyom ezt az országot és ismét magyarul beszélnek majd körülöttem az utcán, a szórakozóhelyeken vagy éppen a szomszédban… Mi változik majd? Hiszen önmagamat nem cserélhetem ki. Talán addigra kiürül a tátongó mélység, a nyomorúságos érzések, az emlékek és a vágyak helyett pedig a semmi uralkodik el. Úgy állok majd az ablak előtt, ahogyan most, együtt a fülembe suttogó gondolattal: vajon hogyan tovább?

Charles Bukowski: Szóval író akarsz lenni?

Ha nem törik ki belőled
minden ellenére,
akkor ne csináld.
Hacsak nem zubog kéretlenül
szívedből, elmédből és szádból,
a zsigereidből,,.
Ne tedd.
Ha órákig kell ülnöd
a számítógép képernyőjét bámulva,
vagy görnyedsz
írógépednél ülve,
szavakat keresve,
ne próbálkozz.
Ha pénzért csinálnád, vagy
a hírnévért,
ne kínlódj.
Ha azért csinálod, mert
nőket szeretnél az ágyadba,
ne görcsölj.
Ha ott kell ülnöd és
újra és újra átdolgozni,
nem a te pályád…
Ha már a gondolkodás is túl nehéz munka,
ne csináld.
Ha úgy akarsz írni,
mint valaki más…
Felejtsd el.

Ha várnod kell, hogy kirobbanjon
belőled,
akkor várj türelmesen.
Ha sosem üvölt fel benned a kényszer,
csinálj valami mást.
Ha először fel kell olvasnod a feleségednek,
a barátnődnek, vagy barátodnak,
netán a szüleidnek, vagy bárki másnak,
még nem állsz készen.

Ne legyél olyan, mint rengeteg más író,
és olyan se, mint az a sok ezer,
akik írónak képzelik magukat,
ne légy unalmas és…
…ne légy nagyképű,
és soha, soha ne legyél önimádó.
A világ könyvtárai
…álomba ásítják
magukat…
a magadfajták fölött.
Ne tartozz közéjük…
Ne tedd ezt.
Hacsak nem

úgy robban ki lelkedből, mint egy rakéta, hacsak a mozdulatlanság nem kerget őrületbe, öngyilkosságba
vagy gyilkosságba, ne tedd meg. Hacsak nem égeti nap mint nap zsigereidet, ne csináld.
Ha tényleg itt az idő,
és valóban kiválasztott vagy:

…akkor meg fog történni…

magadtól jössz rá majd, és ezután ez is így marad.

Márkus László fordítása

Herta Müller: A piros virág és a bot

A gyűléseken – amik a diktatúrában az emberek idejének egy nagy részét lefoglalták – mutatkozott meg a legtisztább kép arról a fajta beszédről, ami Románia folyamatos ellenőrzés alatt tartott társadalmában működött. Valószínű, hogy ez nemcsak ebben a diktatúrában volt így. Ami akár csak félig is hiteles lehetett volna, egy leheletnyi személyesség, az ujjak egyéni rándulása – mindez egyszerűen eltöröltetett a szónokok világából. Egymással felcserélhető figurákat néztem és hallgattam, akik elszakították magukat az egyes emberektől, lemondtak róluk, és elindultak egy politikai pozíció gördülékeny mechanikája felé, hogy kiteljesítsék a karrierjüket. Romániában a rendszer minden ideológiájának csomópontját Ceauşescu személyi kultusza jelentette. Ugyanazzal a módszerrel, amellyel a falusi pap az Istentől való rettegést akarta a fejekbe ültetni, terjesztették a tisztviselők szocialista vallásukat: Akármit csinálsz, Isten lát téged, mert ő végtelen és mindenhol jelen van. A diktátor portréja több tízezer példányban látható volt az országban, ezt erősítette mindenfelé szétpermetezett hangja. Beszédeit órák hosszat sugározta a rádió és a tévé, ezáltal a hangja minden nap állandó kontrollként töltötte be a levegőt. Ezt a hangot az országban mindenki olyan jól ismerte, mint a szél zúgását vagy az eső kopogását. Beszédének ritmusa, kísérő gesztusai ugyanolyan ismertek voltak, mint a diktátor homlokán a hajtincs, a szeme, az orra, a szája. Mindig ugyanazon csámcsogott, az előre betanult szövegrészeken való kérődzés ugyanolyan ismert volt, mint a mindennapi tárgyak zörejei. Ha valaki a szónoklatában ugyanezeket a szövegrészeket ismételte, az már nem volt elég a teljes elismeréshez. Ezért a tisztviselők nyilvános szerepléseikkor azon fáradoztak, hogy Ceauşescu gesztusait utánozzák. A rendszer legfőbb szónoka négy iskolai osztályt végzett, és nemcsak a bonyolultabb tartalmakkal és a legegyszerűbb nyelvtani szabályokkal gyűlt meg a baja. Ráadásul még beszédhibás is volt. A magánhangzók váltásakor és a mássalhangzók gyors egymásutánja közben megakadt a nyelve, motyogni kezdett. Erről a beszédhibáról széttöredezett, ugatásszerű szótagolással és kezének állandó rázogatásával próbálta elterelni a figyelmet. Ezért beszédstílusának utánzása a román nyelv különösen feltűnő, tragikus-nevetséges eltorzítását vonta maga után.
Akkoriban gyakran mondtam, hogy az országban a legfiatalabb tisztviselők a legöregebbek. Nekik ugyanis, úgy tűnt, minden erőfeszítés nélkül sikerül a diktátor utánzása, és tökéletesebben is, mint az időseknek. Természetesen nekik nagyobb szükségük is volt erre, mert a pályafutásuk elején álltak. De miután óvodás gyerekekkel foglalkoztam, nem tudtam kikerülni, hogy azt gondoljam: a fiatal tisztviselők nem is utánoztak senkit. Ők saját maguk voltak, és egyáltalán nem is volt más, saját gesztusviláguk.
Két hétig dolgoztam óvónőként, és észrevettem, hogy Ceauşescu utánzása már az ötéveseknél is teljesen nyilvánvaló, egyszerűen nem lehet nem látni. A gyerekek megszállottjai voltak a pártverseknek, a hazafias énekeknek és a nemzeti himnusznak. Az óvodába hosszú munkanélküliség után kerültem; kirúgtak a gyárból és jó pár iskolából, sehova nem vettek fel „individualizmus” miatt, és mert „nem akartam illeszkedni a közösségbe, és hiányzott belőlem a szocialista tudat”. A tanév már rég megkezdődött, helyettesítenem kellett egy sárgaságban megbetegedett óvónőt, akinek a gyógyulására sokat kellett várni. Amikor elfoglaltam az állást, azt gondoltam, hogy nem lehet olyan rossz, mint az iskolában. Lennie kell még egy kis gyerekkornak ebben az államban is, az ilyen kicsi gyerekeket még nem lehet ideológiával üresre és egyformára pusztítani, még vannak építőkockák, babák vagy táncok. És azonkívül semmi pénzem nem volt, csak adósságom, és minden hónapban fizetnem kellett a részleteket a lakásomért. Tudtam, hogy az én esetemben nem tanácsos az albérlő függőségébe jutni. A titkosszolgálat első fenyegetésére akármelyik főbérlő azonnal kitett volna az utcára. Édesanyám egy TSZ-ben dolgozott, és nagyon sokat kellett kínlódnia, hogy valahogy megéljünk.
Az óvoda igazgatónője az első munkanapomon a csoportomhoz vezetett. Amikor beléptünk a terembe, csak ennyit mondott, szinte mint egy rejtjelezett üzenetet: „A himnuszt.” A gyerekek automatikusan félkörbe álltak, kihúzták magukat, mint egy-egy szál gyertya, a kezüket a combjukra szorították, hosszúra nyújtották a nyakukat és felemelték a tekintetüket. Az asztalkák mellől gyerekek ugrottak fel, de a félkörben katonák álltak és énekeltek. Inkább üvöltözés és ugatás volt, mint éneklés. Úgy tűnt, a lényeg a hangerő és a testtartás. A himnusz nagyon hosszú volt, az utóbbi években számos új szakasszal egészítették ki. Azt hiszem, akkorra hét szakaszra nyúlt ki. A hosszú munkanélküliséggel kiestem a frissítések ritmusából, és az új szakaszok szövegét nem is ismertem. Az utolsó szakasz után felbomlott a félkör, a katonaságból tombolva, sikítozva lett újra féktelen tömeg. Az igazgatónő levett a polcról egy botot: „Enélkül nem megy”, mondta. Aztán suttogott valamit a fülembe, és négy gyereket hívott magához. Nézzem meg őket jól, mondta, aztán visszaküldte őket a helyükre. Majd beavatott engem a szüleik és nagyszüleik funkcióinak titkaiba. Az egyik kisfiú egyenesen a párttitkár unokája volt, különösen vigyázni kell vele, tette hozzá. Nem tűr ellentmondást, és védeni kell a többi gyerekkel szemben, mindegy, hogy mit mond. Aztán otthagyott a csoporttal. A polcon körülbelül tíz bot volt, ceruzavastagságú fapálcák, olyan hosszúak, mint egy-egy vonalzó. Három el volt törve.
Kint ezen a napon szálltak az év első nagy, borzos hópelyhei, amelyek lehullva már nem olvadtak el. Megkérdeztem a csoporttól, hogy milyen téli éneket szeretnének elénekelni. Téli éneket egyet sem ismertek. Akkor nyári énekekről kérdeztem őket. Csak rázták a fejüket. Aztán tavaszi és őszi énekeket emlegettem. Végül is az egyik kisfiú javasolt egy virágszedésről szóló éneket. A fűről és a mezőről énekeltek. Szóval mégis egy nyári ének, gondoltam, még ha nem is ismerik ezt az osztályozást. Nem sokkal azután már helyben is voltunk: az első nyári szakasz után az ének a személyi kultusz felé mozdult el. A legszebb piros virágot a szeretett vezérnek ajándékozzák. A harmadik szakaszban a vezér örvendezett és mosolygott, mert az egész országban ő volt a legjóságosabb a gyerekekhez.
Az első szakasz részleteit, a mezőt, a füvet, a virágszedést a fejekben nem is követte senki. Az egész éneklés, már az első szótól kezdve, lázasan hangzott, sietségbe űzte a gyerekeket. Egyre hangosabban, nyersebben és gyorsabban énekeltek, ahogy közeledett a szövegben a virág odaajándékozása és a vezért mosolygása. Ez az ének, ami a nyárnak egyetlen szakaszt engedélyezett, megtiltotta annak a tájnak a megfigyelését és az elképzelését, amelyből kiindult. De ugyanígy tiltotta az ajándékozás átérzését is. Ceauşescu ugyan gyakran vett gyerekeket a karjába, de őket előtte napokig orvosi karanténban tartották, hogy kizárjanak minden ragályos betegséget. Az ének megkövetelte a szellemi jelenlét hiányát éneklés közben. És ennek minden a hatalmába került, ami az óvodában történt.
Ismertem néhány téli éneket még a saját gyerekkoromból. A legegyszerűbb úgy kezdődött: „Hópehely, hópendely”. Elénekeltem, megmagyaráztam a szavakat, és azt a feladatot adtam, hogy mindenki nézze meg, ahogy a hó az égből a városra hull. A kis arcok lezárva néztek rám. A csodálkozás, ami akkor is megóv, ha félelemmel tölt el, a költői képekben összefoglalt látás és hallás, ami akkor is megtart, ha érzelmessé tesz – ezt szándékosan tartották távol tőlük. A havazás szépsége, ami emberemlékezet óta az egyéni megfigyelés tárgya, egyáltalán szóba sem került. Az ország ezen a területen is kilépett az érzelmek történetéből. Megakadályozták, hogy az olyan szóképek, mint a „hópendely” vagy „a felhőkben laksz” befészkeljék magukat a gyerekfejekbe. És a havazásról szóló ének amúgy is túl halk volt ezeknek a korán tévútra vezetetteknek. Az érzelmi rezdüléseik a katonás vigyázzállásnál és az ugatásnál kezdődtek. Hogy egyénként fogják fel saját magukat, és ebből a pontból kiindulva tartsák meg a részleteket saját magukon és a dolgokon – ahogy az a civil szocializációhoz hozzátartozik –, tilos volt. A személyességnek ez a korlátozása vezetett később minden egyes életben oda, hogy egyszerűen semmilyen szempontból nem nőttek fel ehhez az élethez. És az állam pontosan ezt akarta: a gyengeségnek azon a ponton kell kezdődnie, ahol a saját, túl vékony bőr van. A rendszer menekülést ajánlott ebből a gyengeségből, de az nem jelentett mást, mint a hatalom erősségének való hízelgést, meghasonlást és alávetettséget – ez volt az esély az előrejutásra. Az olyan eszméletnek és öntudatnak, ami önmagát felépíti és felemeli, és ami az ilyen menekülés nélkül is elboldogul, nem engedhették meg a kialakulását, sőt ennek a lehetőségét sem.
Az óvodában töltött első munkanapomon azt mondtam, hogy a gyerekek vegyék magukra a kabátjukat, a sapkájukat és a cipőjüket, kimegyünk az udvarra, a hóba. Az igazgatónő meghallotta, hogy zaj van a ruhafogasoknál. Feltépte az irodája ajtaját. Egy havazásról szóló éneket tanulunk, mondtam, és miért bent magyarázzam a gyerekeknek, hogyan hull a hó. Egy fél óra múlva visszamegyünk a terembe. „Maga mit képzel”, kiabálta, „ez az ének nincs benne a tantervben!” Vissza kellett mennünk a terembe. Játék és szünet és ebéd, és majd aztán az ének.
Másnap reggel első dolgom volt megkérdezni, hogy megfigyelte-e valaki a hópelyheket, amelyek „a felhőkben laknak”. És én voltam akkor a gyerek, aki ezt tette. Hogy bátorságot gyűjtsek a naphoz, munkába menet még az éneket is eldúdoltam némán, a fejemben. Zavarba jöttem, és megkérdeztem, hogy emlékeznek-e még a tegnapi énekre. Akkor egy kisfiú azt mondta: „Elvtársnő, először a himnuszt kell elénekelni.” Megkérdeztem: „El kell énekelni, vagy el akarjátok énekelni.” A gyerekek kórusban kiabálták: „Igen, akarjuk.” Ráhagytam, és mondtam, hogy akkor énekeljék a himnuszt. Mint előző nap, rögtön félkörbe álltak, kezüket a combjukra szorították, kinyújtották a nyakukat, felemelték a tekintetüket, és csak énekeltek és énekeltek. Amíg azt nem mondtam: „Jól van, most megpróbáljuk újra a havazásról szóló éneket.” Egy kislány azt mondta: „Elvtársnő, végig kell énekelni a himnuszt.” Egészen értelmetlen lett volna megint megkérdezni, akarják-e, csak annyit feleltem: „Akkor énekeljétek el az egészet.” Elénekelték a maradék szakaszokat. A félkör felbomlott. Mindenki visszaült az asztalkájához, kivéve egy kisfiút. Odajött hozzám, az arcomba nézett, és azt kérdezte: „Elvtársnő, maga miért nem énekelt. A másik elvtársnő mindig velünk énekelt.” Mosolyogtam, és azt válaszoltam: „Ha én is veletek énekelek, akkor nem hallom, hogy helyesen vagy hibásan énekeltek-e.” Szerencsém volt, a kis megfigyelő nem volt elkészülve a válaszomra. Én magam sem. Visszaszaladt az asztalkájához. Nem tartozott a csoport négy magasabb rendű tagja közé. Pillanatnyilag büszke voltam a hazugságomra. De a körülmények, amelyek miatt ezt a hazugságot ki kellett mondani és ki is mondtam, egész napra elvették a nyugalmamat.
Minden reggel nagyobb ellenérzéssel mentem az óvodába. A gyerekszemek szüntelen megfigyelése megbénított. Teljesen világos volt számomra, hogy nem várhatok el tudatos döntést ötéves gyerekektől a havazásról szóló ének mellett és a pártének ellen. De cinkosság nélkül is, teljesen öntudatlanul, ösztönösen is lelhették volna több örömüket a havazásról szóló énekben, mint az ő énekeik ugatásában és vigyázzállásában. Objektíven tilos volt a legkisebbeknek, a hároméveseknek valami személyeset átadni, de szubjektíven még sikerülhetett volna velük. Az ötéveseknél már szubjektíven is lehetetlen volt, egyszerűen túl késő volt hozzá. Ez napról napra élesebben kirajzolódott a szemem előtt. Az emberi szubsztanciával való visszaélés belsővé vált, azonosultak vele, és így gondoskodott a saját folytatásáról, ami szenvedélyes függőséget okozott. A pusztítás már az ötéveseknél lezárt folyamat volt.
Ez volt a tények egyik fele. A másik fele a bot volt. Minden gyerek, kivéve a magasabb rendű lényeket, akiknek a származását kímélet céljából felfedték előttem, automatikusan behúzta a nyakát, ha közeledtem hozzájuk, teljesen mindegy volt, hogy mikor és hogyan. A bot nem volt a kezemben, de annyira hozzá voltak szokva a veréshez, hogy félelemtől eltorzult arccal kancsalítottak rám, és könyörögtek: „Verést ne, csak verést ne.” És azok, akik éppen nem voltak elérhető közelségben, azt kiabálták: „Most kikapsz, most kikapsz.”
Én a botot egyszer sem használtam. A következmény: nem bírtam elérni, hogy akár csak öt percig is meghallgassanak, akár a figyelmüket kértem, akár magyaráztam, akár kiabáltam. Már ehhez is túl késő volt. A szokványosan kimondott szó már semmilyen hangszínben nem volt értekezési eszköz. A szócséplés transzának csak a bot felelt meg.
Ezek a gyerekek megpróbáltak rákényszeríteni, hogy enyhítsem a verésre való szükségletüket. Úgy érezték, cserben hagytam őket, hisztérikus ürességben, mert a verések nem jöttek. A botütések alatt sírni, ez volt az egyetlen esemény, ami által személynek érezték magukat. Ez kiemelte őket a kollektívából.
Ahogy elhaladtam a többi terem félig nyitott ajtaja előtt, hallottam a botokat csattanni és reccsenni, és a gyerekeket sírni. Az igazgatónő és a kolleganőim, akik használták a botot, de talán még inkább a gyerekek, akik sírni akartak, ugyanabból az okból kifolyólag tartottak a munkámra alkalmatlannak: egyrészt nem voltam hajlandó, másrészt nem voltam képes a botot használni.     De saját magammal is egyre kevésbé voltam megelégedve. Nem akartam olyanná válni, mint a többiek, és nem tudtam olyan maradni, amilyen voltam – erre a kétfelé hasadásra nem volt megoldás. Két hét múlva felmondtam.
A kimondott szó, ami intuitívan jön létre a fejünkben, amellyel magától értetődően utalunk egymásra, nem velünk született. Meg lehet tanulni, és az elsajátítását meg lehet akadályozni. A diktatúrában a gyerekeknél neveléssel akadályozták. A felnőtteknél pedig, ha maradványaiban még jelen volt, megszüntették.

András Orsolya fordítása

Müller, Herta: Die rote Blume und der Stock. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. München / Wien: Carl Hanser Verlag, 2003. 151-159.

Illusztráció: Gabriel Pacheco

Tizenkilenc

Először a légzéssel kezdtem. Be-ki-be-ki. Lassabban-gyorsabban. Aztán lassan, lassabban, még lassabban. Végül már képes voltam olyan finoman kifújni a levegőt, hogy a testem szinte felemelkedett az ágyból. Most ernyedten lebegek az ágyneműk és a csövek fölött.
Nem olyan nagy dolog, mondod. De én a balesetem óta a kezemet sem tudom megmozdítani. Csak a számat és a szememet vagyok képes mozgatni, de ez sem jelenti, hogy itt lennék a testemben. A gyötrő émelygés szüneteiben nem érzem a lábamat, a kezemet – két szem, két fül és egy cserepes száj vagyok, mely lekötözve hever a kórteremben. Nyammogni, mormogni, dünnyögni még tudok, de nem vagyok képes összefűzni a hangokat.
Balázs, az élettársam egyszer látogatott meg: simogatta a térdemet, szorongatta a kezemet, esküdözött, hogy hamarosan jobban leszek… Ő várni fog rám, hisz bennem, csak ne adjam fel. Holnap is eljövök, holnapután is, ígérte. Aztán megcsókolta a homlokomat, kicsit szipogott, majd felkapta a kabátját, és már csak azt hallottam, ahogy kétségbeesve trappol a folyosón… Ezek után nem láttam többé.
Egy fiatal nő, a kórház pszichológusa vesz kezelésbe. Az édesanyja? Az édesapja? A barátai? Csak intsen a szemével, hogy kit értesítsünk. Úgy tudom, történész, ha kívánja, értesíthetjük a munkahelyét. A barátja szerint az édesanyja külföldön él, de a professzor úr ragaszkodik hozzá, hogy őt is megkeressük… és csak sorolja, sorolja, hogy kihez-mihez ragaszkodik a jóságos professzor úr. Annyira gyűlölöm őt is, a professzort is, hogy nem tudok rá figyelni. Aztán egyszercsak előkap egy kis lámpácskát, a szemembe világít, jegyezget, és azt ígéri, holnap folytatjuk.
Holnap, holnap, holnap. Minden és mindenki holnapra ígéri magát. Holnap megigazítom a csövet, holnap elmondom magának, holnap megvizsgáljuk, holnap majd jön az anyukája, én meg csak fekszem az ablak előtt két másik nyomorékkal a tegnap és holnap közti résben. Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki. Nem tudok mást, csak lélegezni. A holnapból soha nem lesz semmi, az orvosok hozzáedződnek a látványomhoz, az esti viziteken arra sem veszik a fáradtságot, hogy köszönjenek.
Hárman vagyunk a szobában. Három balesetes. Maguk mind megvannak, ugyebár?
Hétvégén egy nyegle ápolónő sétálgat közöttünk, előttünk igazgatja a tamponját. A francba, a francba, a francba! A véres ujját beletörli egy papírzsebkendőbe, aztán szaladt ki a folyosóra. Mi nem látunk, nem érzünk, nem vagyunk. Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki Meg kell tanulnom, hogy csak gyűlöljek. Ne lássak senkit, ne várjak senkit, ne azt számoljam, hányszor csörög a telefon a nővérpulton.
De akkor mit számolgassak? A lélegzetemet? Ha a saját emlékeimre gondoltam, ordítani támad kedvem. De tudok-e ordítani? Vagy csak ezek szánalmas, nyöszörgő hangok jönnek ki belőlem? Az egyik hajnalban kipróbáltam, az ordítás úgy szakadt ki belőlem, mint a puskagolyó. Épp a tamponos volt szolgálatban, vörös fejjel rontott be a szobánkba. Mi a franc, mi a franc van, meg tetszettünk bolondulni? Én képtelen voltam az ordítást abbahagyni, úgyhogy hamarosan mindenki talpon van az osztályon.
Meg tetszettünk bolondulni? Én tetszem, te tetszel… nekem nagyon tetszik a dolog. A tamponos belém döf egy injekciót, aztán még egyet, olyan érzés, mintha engem, egy óriási csónakot, ellöknének a parttól, most már csak sodródnom kell, és a fejem fölött ragyogó napkorongot bámulnom… Boldog vagyok.
Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki. Szépen lassan. Most is mindent én irányítok. Egy kiránduláson baktatok a szüleim után, az egyik aranypettyes erdőszélen lemaradok tőlük, annyira veszekednek, hogy észre sem vesznek… Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki. Lélegzem, tehát megyek – hátra sem nézve, egyenesen, előre. Már nem a nyári erdő avar- és vadvirágillatát érzem, hanem valami nehezebb, fojtogatóbb szagot, talán füstöt és vért – ahogy egyre gyorsabban haladok, megcsap a saját avas kipárolgásom. De ez már nem a lábam, nem az én régi lábam, kosztól kemény, zsíros bőrnadrág feszül rajtam. A kezemben fejsze, a vállamon irdatlan mordály. Újra beleszagolok a levegőbe, érzem, hogy az erdő tele van halottakkal.
Másik testbe tévedtem? Egy másik időbe? Valamelyik ősöm életébe?
A vízmosás szélén elviselhetetlen a bűz. Megkerülök egy kiontott belű, nyihogva rúgkapáló lovat, és odalépek egy félig földbe mélyesztett kunyhóhoz. Mordályok, fejszék, kardok, néhány összetaposott labanc zászló, hatalmas zsákokban puskapor. Segítek a többieknek a zsákmányt elrejteni. Géza a bátyám, rám emeli lázas tekintetét. – Tizenkilenc – mondom, és saját magamra mutatok.
Nem tudom, ki ez a Géza, nem tudom, mit jelent a tizenkilenc, de érzem, a fegyverek, a rengeteg puskapor már jó helyen vannak – jó helyen vannak, a létező legjobb helyen, a szívemben. Rácsapok a mellettem álló kuruc vállára, aztán indulok kifelé ebből az elátkozott, vészterhes erdőből. Be-ki-be-ki. Egyre gyorsabban lépkedek.
Mekkora műsort csináltál az éjszaka, hát szabad ilyet? – kérdezi tőlem a nővérke másnap reggel. Felverni az egész osztályt! Nem teszem meg a nővérnek a szívességet, hogy kinyitom a szemem. Hallom a ruhasusogásból, hogy most a pszichológusnő áll a fejemnél. Megengedhetetlen ez a nyugtalanság, ez a nagy kitörés, de emberileg érthető, duruzsolja nekem. No de nem szabad feladni! Türelemmel kell a mozdulatlanságot viselni! Annyira gyűlölöm ezt a nőt is, hogy vigyáznom kell, a szám körül az izmok ne ránduljanak össze. Mélyeket lélegzek, mintha aludnék. Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki.
Bernadett, hallja, amit mondok?
Már nem hallom. Indulok tovább. Újra az ösvény bejáratánál vagyok, aranypöttyöket hint rám a június, a távolból hallom a szüleim hangját. Be-ki-be-ki. Lélegzem, tehát megyek. Most máshol kanyarodom le az útról. Krétaszaga van körülöttem a köveknek, krétaszaga van a nyakszirtemet bökdöső sugaraknak, alig bírom egyensúlyozni a hátizsákomat. Elemér, Elemér, gyerünk! Ki ez az Elemér, faggatom magam. Dédapám bátyját hívták így, mérnökhallgató volt, Doberdóban esett el, láttam is az arcát nagyanyám fényképalbumában. Nem lehetsz ilyen csiga, Elemér, azt a hétszázát! Vonszolom magam a köveken, végre odaérek a raktárhoz, ahova a temesvári 51-es gyalogezred katonái gyűjti a dinamitot. Lerángatom magamról a zsákot, vízért könyörgök a feljebbvalómnak. – Hányas? – kérdezi az őrmester. – Tizenkilenc – mondom hangosan. Ez egy varázsszám, mert ahogy kimondom, a fegyverek eltűnnek, és én megkönnyebbülök.
Este újra a tamponos van szolgálatban.  Ugye, nem rakoncátlankodunk ma éjjel? – kérdezi tőlem. Engem annyira kimerített az egész napos cipekedés, hogy meg sem tudnám mozdítani a szemhéjamat. Meg aztán minek? Rengeteg dolgom van. Meg kell fognom az őseim kezét, és végig kell kutatnom az összes csatateret. Nem maradhatok egész életemben ilyen kiszolgáltatott.
Gyűjtöm a fegyvereket a szívemben. Ágyukat, szuronyt, lőport, dinamitot. A töménytelen kaszát, fejszét, fokost, mordályt, géppuskát, tankot és sok-sok nyilat, ezeket a tatárjárás idején szedtem össze. Én mozdulatlan vagyok, de az őseim nem hagynak cserben. Fogják a kezemet, lökdösnek előre, vezetnek fegyvertárról, fegyvertárra, csatatérről, csatatérre. Elég kimondanom a tizenkilences számot, és a rengeteg fegyver egymásnak préselődve meglapul a bensőmben. Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki. Csak lélegeznem kell, egyre mélyebben lélegeznem, és megyek előre, egyre gyorsabban, csatatereken, titkos fegyverraktárokon, vértől iszapos susnyásokon gázolok át.
Hány napot adjak még? Hány napot adjak a világnak, ami így bánt velem?
Alig hallom a főorvost, aki nagyvizitkor kijelenti, nem vagyok eszméletemnél, minden kapcsolatomat elvesztettem a valósággal. Szegényke! – mondja a főnővér, még csak huszonöt éves. Tíz napja nem látogatja senki, az édesanyja csak üzenget, hogy, hű de szörnyű, a szíve szakad meg, de nem tud most Svédországból idejönni.
Amilyen rohamosan romlik TOVÁBB az állapota, nem LESZ az intenzíven sokáig, mondja a professzor. Megtettük, amit lehetett. Ki kell vinnünk innen, a tizenkilences szobából az elfekvőbe szegényt. Kézzel-lábbal tiltakoznék, ha lenne még lábam és kezem. Hiszen én ide, a tizenkilences szobába gyűjtöm a fegyvereket. Épp indulóban vagyok a Don-kanyarba, hogy a nagyapám unokatestvérével felfeszítsek egy fegyverraktárat. Be-ki-be-ki. Be-ki-be-ki Rohanunk, ahogy tudunk. Fázik mindenem, de nem hagyhatom cserben szegény Lajost, dédapám sógorát, aki önzetlenül segít nekem.
Csak azt sajnálom, hogy nincs atombombám.

A professzor úr sleppje kivonul.
Már csak pár óra. Magamba temetem a fegyverraktárat, meggyújtom az ereimbe keringő dühöt, és véget vetek ennek a világnak.

 

Megjelent a Nincs Online “Újpogányság” lapszámában.  A  lapszám letölthető itt.

https://drive.google.com/file/d/1fkHkqk7QCOtQAFbhs8d2KnZya7cBpP3J/view?usp=sharing

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info