Van egy régi elméletem, egyike kevés saját ötleteimnek: Kafka utódállamaiban (© Fried István) az agyonbürokratizáltság valamint az urambátyámvilág groteszk elegyéből egyenesen adódó káosznak, úgy a működőképesség határa fölött néhány ezrelékkel, van egy bizonyos nyugalmi állapota. Ez a nyugalmi állapot idővel minden intézményben és rendszerben beáll, lényegében ez teszi lehetővé, hogy járjanak a villamosok, tanítsanak a tanárok, gyógyítsanak az orvosok, legyen nyugdíj. Nem tudom, milyen körülmények együttállása kell hozzá, talán mindig akad egy őrült, aki annyiért is megcsinálja, mondjuk csak becsületből, vagy ez közvetett istenbizonyíték, tényleg nem látom át, de mintha úgy lenne, hogy a totális összeomlás előtt fél másodperccel megtorpanunk, aztán valahogy mindig továbbhalad a dolog, nem hasad tovább. Mindig rosszul, sosem érzékelhetően a határérték fölött, de nem is alatta. Ez a stabilitás azonban csak látszólagos. Egy olyan helyen, ahol a haza bölcse nyíltan szólította fel híveit, hogy ne fizessenek jövedéki adót, és ahol az adócsalás máig kurucos hazafiságként tűnik fel, nevezhetjük ezt akár afféle történelmi szokásjognak is: vannak törvények, rendeletek, lennének szabályok, melyekről azonban az utóbbi, mondjuk száz évben, általában az derült ki, hogy a) betarthatatlan b) életszerűtlen c) egy olyan elv alapján hozták meg, amit eredetileg a tundra-éghajlaton egyébként tájidegen magaskőris levéltetvekkel való fertőzöttségének vizsgálatára dolgoztak ki. Következésképp, aki itt bármit is működtetni akar, annak trükköznie kell, el kell tekintenie, máskor meg úgy kell csinálnia, mintha. Ez ebben a régióban nem opcionális. Senki sem szereti veszélyeztetni ezt a status quot, mert egyrészt az energiát igényel, másrészt három másodperc alatt ellenünk fordítható (és, lévén szó Kafka utódállamairól, lesz is, aki ellenünk fordítja), harmadrészt pedig valahol mélyen mindenki sejti, hogy itt kb. ez az, ami még belefér, ha megbolygatjuk, még talán ez se lesz. Az így működő rendszer persze a számonkérhetetlenség bölcsője, óvodája, egyeteme.  Belédverik, kussolj, ez így működik, ez ilyen, tanulj meg lavírozni benne.

 

Jászberényi Sándor feljelentése láthatólag ebbe az egyébként legalább annyira nyomasztó, mint amennyire unalmas, úgy-ahogy, vacak, cinikus és számomra mindenekelőtt halálosan fárasztó állapotba gyalogolt bele a maga, khm, szögesbakancsos módján.  Az ügy jogi része jelen állás szerint teljesen világos, az ad-hoc bizottság javasolt, a kuratórium egyhangúlag elfogadta, a konkrét jogi lépések helyett efölött bármilyen oldalról tovább lamentálni (akár a visszavont nyertes védelmében, akár pedig a megszavazottakat tovább támadva) alig több  gittrágásnál. Az etikai vonatkozásokhoz sincs mit hozzáfűzni, az a lelkészre meg a barátokra tartozik, a lelki higiénéért mindenki maga a felelős.

Az ilyen bejelentések, feljelentések legnagyobb fenyegetése azonban a mindenki számára ismert válaszok kommunikálhatatlansága, és ez már valódi csapda. Ha már belekezdtem, legyen nyilvános, ami nyilvánvaló: költségtérítésnél alig nagyobb összeg fejében tetszőleges kuratórium tetszőleges (szakmailag is komolyan vehető) kurátora az életben nem fog öt-hat munkanapot szánni arra, hogy elmélyülten tanulmányozzon, részletesen értékeljen közel kétszáz pályázatot. Lehet mondani, hogy akkor ne vállalja. De akkor ki? Mindenre kiterjedően felelős döntést elvárni ilyen körülmények között épp olyan cinikus, mint maga a rendszer.  Marad a bevált forgatókönyv: a kurátor az általa ismert személyek közül válogat, jó esetben – és a jelenlegi helyzet minden az irodalom iránt csak kicsit is érdeklődő számára nyilvánvalóan ilyen – arra amúgy érdemes személyek közül. Nem azt mondom, hogy ez jó, ez nagyon-nagyon nem jó, csak azt, hogy aki kicsit is ismeri a viszonyokat, tudja, hogy ez a realitás. Az lett, ami lehetett. Ilyen viszonyok közt bíróságot meg APEH-et kiáltani szintén gyomor kell.

 

Másfelől, tegyük fel a kérdést, már miért is ne jelenthetne előnyt, ha valaki irodalmi szervezetekben tevékenykedik, mára alig értelmezhető kifejezéssel: társadalmi munkát végez? És – bármilyen vörös posztó is lehet ez egyesek szemében – de már miért ne lehetne ezt akár a szabályzatban is rögzíteni? Már persze akkor, ha a célunk a döntés átláthatóvá, ellenőrizhetővé tétele, nem pedig a számunkra valamilyen okból nem szimpatikus díjazottak nyilvános lejáratása.

 

A magyar nyelv messze legsunyibb mondása szerint: nem zörög a haraszt, ez a logika bármire kiterjeszthető. Jelentése: akit megvádolnak, az bűnös. És a vita itt már régen nem a döntési mechanizmusokról szól, sokkal inkább (nem is annyira finoman) összemosódik az alkalmasság kérdésével. És valójában ez a skandallum: senkinek sincs joga a nem zörög a haraszt perverz logikája alapján nagy nyilvánosság előtt meghurcolni senkit. Ez felháborító, ez botrány, ezt kikérem magamnak. Itt még talán nem tartunk. Legyen világos: a 2010-es Móricz irodalmi ösztöndíjakat kivétel nélkül arra érdemes személyek kapták, a második körben a törvény betűjének is megfelelve. A legmesszebbmenőkig méltatlan, ami azóta ezügyben folyik. Persze azt is mérlegelnie kell minden érintettnek, az akár jóhiszemű, akár nem jóhiszemű lépései miben járultak hozzá ehhez a szégyenletes helyzethez. De irodalmi vitákat az APEH-hel eldöntetni? Gratulálok.

Mert rövidre zárva miről is folyik a vita? Hogy az érintett kurátor a szavazás idejére nem vonult ki a teremből? Tényleg azt gondolja bárki, hogy efféle hazug, nevetséges színjátékoktól nyerné bármely döntés a legitimitását? Hogy ettől függene, hogy a szerzők érdemesek-e az ösztöndíjra? Nem őrültem meg, tudom, hogy ezt írja elő a szabályozás, de ettől nem lesz több értelme, másfelől pedig semmi sem szól az ellen, hogy értelmes és betartható szabályozást hozzunk létre. Aki ilyesmiktől vár megoldást, arról nehéz elhinni, hogy saját érdekektől mentesen a rendszer jobbításán fáradozik.

 

Hogy a kesergésen túl mondjak is valamit, felvázolnék három javaslatot, amelyeknek segítségével átláthatóbb, világosabb, és a bürokratikus tyúkbélrángatáson túlmenően is igazságosabb és -mindenek előtt - ellenőrizhetőbb rendszert hozhatnánk létre:

a)           egyértelmű, részletes és nyilvános kritériumok a pályázatok értékelésében, akár egy jól átgondolt pontrendszer segítségével

b)          jeligés pályáztatás

c)           tisztességesen megfizetett, titkos és véletlenszerűen kiválasztott értékelők bevonása

Nem állítom, hogy vannak hibátlan, manipulálhatatlan szisztémák, de a mostaninál sokkal jobbak igenis vannak. Amíg valami hasonló, nyilvános, ellenőrizhető mechanizmus nem lép életbe, bárkinek bármi nem tetszik, két mozdulattal boríthat mindent, besározhat bárkit. Persze meg is tarthatjuk a mostanit, hogy aztán zéróösszegű játszmákban morzsoljuk le egymás hitelét, jó hírnevét, idegeit, végtére is az indulatok kiélése sem utolsó mulatság.