W becsúsztatott pár cigarettát a belső zsebébe, s ezzel egyetemben végigszagolta kabátujját. Érezte az előző esti kurvaszagot rajta. Mindig valami ilyesmit érzett. Szinte hallotta is a hangját. Tetszett neki a gondolat, megmosolyogta magát. Becsúsztatta a kulcsot, fordított, lenyomott, nyitott, kihúzta a kulcsot, visszadugta kintről, behúzta az ajtót, felemelte a kilincset úgy fordította a zárat. Kétszer. „Hülye magyar kényszer”, gondolta. Az oroszok nem csinálnak hasonlót.

  „Aki ilyen későn fent van még, otthon egyedül a vibráló képernyő előtt, annak nincs élete”, gondolta W. Körbefordult a székén és nyújtózott egyet, majd újabb cigarettára gyújtott. Meglötykölte a kávéját, a zacc kiült a csésze belsejére. Belekortyolt, szobahőmérsékletű volt.
 „Talán csak mocskos az élete, esetleg pornót néz, valami szart egy lopott csatornán. Az engem is feldobna most”.  Szájában a füstölgő Marlboro-val kicsoszogott a fürdőszobáig, hanyagul fellökte a vécéülőkét, töprengve figyelte véres vizeletét. „Már megint”, és nem érezte jó jelnek. Lehúzta, köpött a kézmosó-tálba, amit a hetek óta eltömődött lefolyó miatt helyezett a csap alá, szívott egyet cigarettájába, újra köpött, majd visszabaktatott a gép elé. Azt gondolta, még befejezi ezt a szart, pontosabban „ezt a mocskos szart”, aztán sétál egyet. Ma már úgysem alszik, hiába próbál.
 A dohszagú szoba hámló vakolatát vizsgálta egy darabig, érezve ahogy az ihlet egyre messzebb úszik tőle a sötét égen, valahova Ázsia irányába. Megvakarta zsíros, ritkuló haját és nekiállt gépelni még pár szót.
 Ahogy leütötte az utolsó Entert, megint arra gondolt, hogy mocskos élete van. „Mint ez a novella, de az legalább eladható.” Belebújt kabátjába, miközben gondosan ügyelt rá, hogy narancssárga sáljával eltakarja rendezett ezüst-borostáit. Belebújt a két számmal nagyobb műbőrcsizmába, aztán az égő gyertyára nézett. Úgy két hónapja kapott rá, talán azóta hogy eldugulta lefolyója, hogy gyertyát használ íráskor, hátha úgy következetesebben kergetik majd egymást gondolatai. Az ötlete nem vált be, de W az a fajta „vén barom” volt, aki ezt nem látja be. Arra gondolt úgy hagyja, had égjen, a redőnyön kiszűrődő fény miatt talán elkerülik a házat a betörők. Ez a módszer tényleg működött. Két hónapja.
 W becsúsztatott pár cigarettát a belső zsebébe, s ezzel egyetemben végigszagolta kabátujját. Érezte az előző esti kurvaszagot rajta. Mindig valami ilyesmit érzett. Szinte hallotta is a hangját. Tetszett neki a gondolat, megmosolyogta magát. Becsúsztatta a kulcsot, fordított, lenyomott, nyitott, kihúzta a kulcsot, visszadugta kintről, behúzta az ajtót, felemelte a kilincset úgy fordította a zárat. Kétszer. „Hülye magyar kényszer”, gondolta. Az oroszok nem csinálnak hasonlót.
 Élvezte, ahogy a hideg levegő csípi arcát, végigmért a mellette elhaladó rendőröket, akik ügyet sem vetettek bizarr ábrázatára. Az Országház előtt haladva szájába vett egy cigarettát, de nem gyújtotta meg, csak letépte a szűrőt és rágcsálta egy darabig. Aztán egy hajléktalan elé dobta, mint minden hasonló éjjelen. A szokatlan gondolat ezután jött: Valami megfoghatatlan érzés vezette tovább, letért jobbra egy szűk, csatornaszagú utcába, elhaladt néhány névtelen kocsma előtt, majd megállt egy villogó utcalámpa alatt. A morzeszerűen pislákoló lámpafénybe nézett. A legmélyebb bizonyosság ült táskás szemeiben, nem pislantott, hagyta, hogy a csarnokvizén átúszó fonalak helyét fényfoltok vegyék át. Majd hanyag kézmozdulattal a homlokára csapott, mintegy jelezvén önmagának, mennyire könnyen eltávolodott a megoldástól, mintha visszatért volna belé valami az Ázsia felé száguldó ihletből. Mintha hitt volna ilyesmiben.
Sarkon fordult, gyorsuló léptekkel visszament a gyógyszertárig, ahol lefordult előtte az utcába, de továbbsietett egyenesen, a közeledő autókra ügyet sem vetve. Néhány dudálás, anyázás és egyéb káromkodásfoszlány kíséretében hagyta ott a sarkot, és a szűk utca pár másodperccel később eltűnt elől, a szeme elé terülő látványt a Duna uralta. Még mindig valami kifejezhetetlen dologról szőtt szilárd meggyőződés pihent arcán, úgy sétált az utat kettészelő, parkoló autók között, majd talált egy lépcsőlejárót. Döcögve haladt, W fiatalkora óta rossz viszonyt ápolt a lépcsőkkel, ideges lett miatta, rágyújtott az utolsó cigarettára. Zavart fejmozdulatokkal konstatálta, hogy a szál végéről hiányzott a füstszűrő, megállt az utolsó előtt lépcsőfokon, pár pillanatig kontrolálatlan, zavaros kézmozdulatokat tett, aztán visszagondolt a hajléktalanra, megrántotta kopott vállát és továbbment, letüdőzve az erős dohányt.
 Észak felé visszasétálva néhány méter után talált egy mólót, bajosan átbukdácsolt az alacsony kerítésen, ami arra lett volna hivatott, hogy ezt ne tegye meg, káromkodott egy nagyon, ahogy vérző kezére nézett, majd vissza a véres kerítésre. A szemében viszont még mindig ott volt a bizonyosság, arról, amit nem akart tenni. Vagy inkább nem is tudta, mit akar tenni. De sosem volt még elszántabb, kitáguló orrlyukakkal belélegezte a friss víz- és halszagot.
 A víz fölé hajolt, a folyó közepén elhaladó teherhajó fényében megláthatta tükörképét. Cseppet sem emlékeztette önmagára, se arra a riadt alakra, akit már két hónapja látott a fürdőszobai tükrének homályában. A dunai tükörkép inkább mutatta be éppolyan csavargónak, mint akiknek a letépett végű cigarettákat dobálja, de riadtság, vagy hasonló, félelem-szerű érzés sem tükröződött benne. Inkább csak derűs unottság, kiszakítottság ringott a szemében. „Megteszem”, gondolta volna, de a víz hullámzó hangjai és a teherhajó motorzúgása, valamint a városból érkező tülkölések által keltett szimfónia bőre alá mosta a kétséget. Kételkedett a megfoghatatlan érzésben, kételkedett magában, hogy engedjen ennek a vágynak.

 W, miután kisebb rövidítésekkel behozta önmagához mért lemaradását, a hazavezető út végén járt már. A zsebórája számlapját kémlelte éppen, mikor megérezte a füstszagot. Derű fúrta magát koponyájába, mikor felnézett a lángoló épületre. Ragyogott a szeme, valamivel erősebben, mint a tűzbe nézőké szokott. Egy mosolyt is elharapott, hátrált néhány lépést, és leült egy szétterített kartondoboz szabad felére, nem kis meglepettséget keltve ezzel az ott tanyázó koszos, kötött sapkát viselő, ritkás hajú apóban. Elővett pár papírfecnit, majd néhány perc kotorászás után egy megrágott ceruzacsonkot is talált kabátja bélésében. „Micsoda ihlet”, suttogta a kötött sapkás öregnek, míg az egy vodkásüveg nyakán cuppogott.